A sziget, ahol a virágok az égig érnek

Gyakran ér bennünket, tanárokat az a vád, hogy legtöbbször olyan helyekre visszük kirándulni a gyerekeket, ahová mi magunk is el szeretnénk menni. Nem is érdemes tagadni, ez a vád nagyon is helytálló. Különösen akkor, amikor Erasmus-projektekhez keresünk partnereket. Nem is tudom másként megfogalmazni , mint hogy nagy mázlink van, amikor olyan országgal sikerül partnerséget létesíteni, amely a megszokottnál leheletnyivel távolabb található. Ha pedig sikerül, visszük a gyerekeket, hogy világot lássanak.

Nem volt ez másképp a Time to renew elnevezésű projekt esetében sem, amelyben négy partner – Dánia, Franciaország, Azori-szigetek (Portugália) és Magyarország vesz részt. Magyarországot pedig kis városunk, Tamási képviseli ebben a kalandos találkozásban.

Május végén 13 gyerekkel indultunk útnak. Légvonalban több mint 3700 km a távolság, jó hosszú út volt, de hát, mint tudjuk, ha jó a társaság, akkor az utazás is csupa móka. Ahová mi érkeztünk, Ponta del Gada reptere volt, ide jöttek értünk a fogadó családok és a portugál kollégák. A partneriskola Lagoa del Fogo településen található. Mivel az itt élők valóban szigetlakók, számukra hatalmas élményt jelentett, hogy ennyi ember érkezett hozzájuk Európa különböző pontjairól. Megállapíthatjuk, hogy ebben a formában mindannyian nyertesei voltunk az eseménynek, mert nekünk meg a tátott szájtól a leesett állunkig minden fázison végig kellett menni, míg megcsodáltuk a sziget zeg-zugait. Jó esélyünk volt erre az ott töltött idő alatt, hiszen maga a sziget akkora, mint Tolna vármegye.

Elég mélyen voltunk az Atlanti-óceánban ahhoz, hogy minden nap elismételhessük, tudjuk, hol vagyunk, de még nem fogtuk fel teljesen. A házigazdáink mindent meg akartak mutatni nekünk, ezért aztán most elég nehéz összeszedni, mi mindent láttunk.

Elvittek bennünket például bálnalesre. Na, szép, gondolhatják az itthon maradottak,  de legalább bálnát nem láttak, ez csak mese! Nos, az a helyzet, hogy a sok vicces delfin mellett, egészen bent a nyílt vízen, amikor már ijesztően hánykolódott a hajó, előkerültek a hányós zacskók, alulról vert a víz, felülről meg az eső zuhogott, úgy gondolhatta a bálna, hogy megérdemeljük a látványát, és gyönyörű vízsugarakat lövellve, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. egyszer csak előbukkant! Minden bajunkat elfelejtettük, és az ügyesebbek fotót, videót is készítettek. Mondanom sem kell, hogy e sorok írója nem volt az ügyesebbek között.

Van egy botanikus kert a szigeten, amelyben olyan növények nőnek, hogy még az applikáció sem ismerte fel ezeket elsőre. Aztán másodikra sem. Csodás mesevilág, igazi filmdíszlet, amelyben sétáltunk. Mondjuk, ehhez nem is kellett túl messzire menni, hiszen a szállásunk udvarán alig győztük fényképezni a gigantikus méretű hortenziát, aloét, amarilliszt, leándert és társaikat. Hiszen ami nálunk féltve óvott, aprócska cserepes szobanövény, vagy kertünk büszkesége, az ott fa, bokor, de minimum valami útszéli növény.

Szerencsére a portugál konyha közel áll a magyarhoz, így aztán mi nem vallottunk szégyent a tradicionális vacsorán, ahol csak  előkerült a kolbász, a véreshurka és a malacfül. Ellentétben kényesebb ízlésű partnereinkkel, a magyar csapat becsületesen helytállt, tovább mélyítve ezzel a Tamási és az Azori-szigetek között kibontakozó gasztrobarátságot. Abban azonban roppant taktikusan jártak el vendéglátóink, hogy előbb megetettek bennünket, és csak ezt követően mutatták meg, hol is készült az étel. Egy kialudt vulkán kráterébe gödröket ásnak, és az ott kialakuló gőzbe leeresztik a megpakolt edényeket reggel, majd délután visszamennek a kész ételért. Mekkora ötlet, nem? Szerintem nekünk is ki kellene próbálni.

Kétszer mehettünk melegvízbe, először Furnas településen, majd a Terra Nostra-i parkban, Mindkettő hatalmas élmény, még ha a víz színe nem is túl bizalomgerjesztő. Elmagyarázták, hogy nem azért ilyen színű, mert mindenki belepisilt, hanem mert ezek is vulkáni eredetűek, és mint ilyen, telis-tele vannak ásványi anyagokkal.

A vízesés és az óceán partja ki ne maradjon! Olyan természeti képződmények sétáltak velünk szembe, hogy gyakran az volt az érzésünk, tuti valamilyen természetfilm forgatásán járunk.

És persze az elmaradhatatlan élmény: a magyar szó. Legyen az fürdő, vízesés vagy étterem, megtaláltuk egymást az éppen ott kiránduló magyarokkal. Nem is lett volna az igazi enélkül az élmény, számunkra ez már szinte kötelező, bárhová is megyünk.

Az iskolai programok részletgazdagsága tulajdonképpen külön cikket érdemelne, hiszen a tanárok és  a gyerekek is maximális hőfokon dolgoztak azért, hogy tartalmasan teljenek a workshopok az intézményben. A legeklektikusabb élmény talán mégis az volt, amikor az iskolai színjátszócsoport portugál nyelven bemutatta Andersen  A kis ólomkatona című meséjét, vagy amikor a Tamásiban előadott március 15-i városi műsor betétdala felhangzott a portugál iskola színpadán.

Az időjárás? Ezt talán mástól kellene kérdezni, aki nálam autentikusabb választ adhatna erre. Én csak azt tudom, hogy két szandált is vittem, ehhez képest egész héten a pöttyös sportcipőmben barangoltam, és hogy a bőröndöm tele volt rövid ujjú pólókkal, na, azokat érintetlenül haza is hoztam, de a két hosszú ujjú nagyon jól fogott. Körülbelül ötpercenként esik az eső. Vagy fúj a szél. Esetleg süt a nap. Aztán megint esik az eső. A legjobban kihasznált ruhadarabom az esőkabát volt.  Szóval : kiszámíthatatlan. De csodás a látvány!

A rengeteg élmény után gyanús is lett volna, ha egyszerűen csak hazajövünk. Ehhez tartva magunkat, Lisszabonból késve indult a gép, ezért lekéstük a csatlakozást Zürichben, izgultunk, hogy lesz-e annyi jegy a következő gépre, ahányan vagyunk, mérlegeltük a lehetőségeket B-től Z-ig, negyedórával indulás előtt kaptunk jegyet, két órával később, mint a tervezett érkezés, meg is érkeztünk a bécsi reptérre, ahol kiderült, hogy három gyereknek elveszett a bőröndje. Úgyhogy vidáman és mosolyogva – bár lehet, hogy ez a külső szemlélőnek inkább fogcsikorgatásnak tűnt – este tizenegykor még a bejelentő űrlapokat töltögettük a reptéren. Végül azonban hazaértünk, hogy elmesélhessük az élményeket, hogy a gyerekek elmondhassák, barátokra leltek a fogadó családoknál.