Beszámoló az erdélyi utazásáról

Ebben az évben harmadik alkalommal szerveztem utazást a Rákóczi szövetség pályázatának köszönhetően. Mivel magam is partiumi származású vagyok, szívügyemnek tekintem, hogy magyarországi diákjaim közül minél többnek megmutathassam a magyar történelem és kultúra emlékhelyeit.

A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum fogadott bennünket, el is helyeztük iskolánk koszorúját a díszteremben található szobron, hiszen ezzel tiszteletünket róttuk le a nagy pedagógus és tudós előtt.

Utunk 2016. június 10-én kezdődött. A határt átlépvén megálltunk Nagyváradon, a diákok megnézték a Holnap-szoborcsoportot a sétálóutcán, amelyek alakjai közül kettőről is tanulnak. A nagyváradi Állami Színház lépcsőire is eljutottunk, ez az épület a bihari magyar kultúra egyik fellegvára.

Az időjárás sajnos nem kedvezett a Királyhágói megállónknak, mert vigasztalanul ömlött az eső, épp csak egy pillanatra nézhettük meg a varázslatos tájat, kiszállni nem lehetett a felhőszakadás miatt.

Kolozsváron volt a főhadiszállásunk. Másnap, szombaton a város nevezetességeit néztük meg –Szent Mihály-templom (épp az óvodások műsorába csöppentünk bele), Mátyás-szobor (sportrendezvény részesei lehettünk a főtéren), Mátyás szülőháza, Karolina-tér, Karolina-oszlop, telefonpalota, Szamos-part, Bánffy-palota, majd a Farkas utcai református templom következett, ahol szintén egy ünnepség kellős közepén találtuk magunkat, mivel éppen ballagtak a Bolyai-egyetem végzősei, így alkalmunk nyílt meghallgatni a híres templom híres orgonájának messze zengő hangját.

Folytattuk sétánkat a fogadó iskolába, annak is a dísztermébe, ahol előadtuk rövidke versműsorunkat, melyet a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából készítettünk. Megható volt látni az anyaország gyermekeit, amint a rangos kolozsvári magyar iskola lépcsőit járták.

A délután hasonló szép élménnyel folytatódott, elmentünk a Botanikus Kertbe, amely az egyik leghíresebb Európában. Szinte hihetetlen, hogy Kolozsvár belvárosában ilyen gyönyörű sziget létezik.

A vasárnapi nap a kirándulásoké lett. A tordai sóbánya hűvöse után jól is esett a napsütés, amelyben odaértünk a Tordai-hasadékhoz. Határozott szándékunk volt, hogy végigmegyünk a természet eme csodás képződményén. Az első függőhídon való átkelés közben azonban hirtelen túlélő-kalandtúrává változott az esemény, megeredtek az ég csatornái, és megállíthatatlanul zuhogott az eső. A hasadék mészkősziklái amúgy is elég csúszósak, de így még izgalmasabb lett az egész. A gyerekek ugyanis nem adták fel, végig akarták csinálni a távot. Ez meg is történt, és miután kijöttünk, nem képletesen szólva, hanem gyakorlatilag több liter vizet csavartak ki a ruháikból.

Ezek után kissé hűvösebb hangulatban utaztunk Torockó irányába, ahol a rusztikus környezetben csodálhattuk meg az unitárius falu házait, a csorgót és a napfényben szikrázó Székelykő nevű sziklát. Most nem szikrázott a sok eső miatt, sokkal inkább füstölni látszott, de ez a tény az élmény hatásából nem vont le semmit.

Hazafelé abban reménykedtünk, szebb időt kapunk, de sajnos nem vált be. Borongós szürkeségben álltunk meg Körösfőn, ahol Péntek László alpolgármester úr fogadott bennünket, lendületes, szórakoztató ismertetőt tartva a faluról, annak történetéről és a híres kazettás mennyezetű református templomról. A Vasvári – kopjafánál is leróttuk tiszteletünket a magyar hős előtt.

Abban bíztunk, hazafelé talán fényképezhetünk a Királyhágón, ám ezt ismét nem sikerült, mivel az eső ugyanolyan erőteljesen szakadt, mint odafelé.

Minden összevetve, kellemesen fáradtan, sok-sok élménnyel gazdagabban érkeztünk haza 2016. június 13-án, hétfőn. A gyerekek búcsúmondata az volt, amire számítottam: „ Ide biztosan visszamegyünk még! „